Teherán - Az utam vége.

Igen régen írtam az utolsó iráni élményeimről, de nem feledkeztem meg a befejezésről, ami most következik.

Szóval Tabrizból kifelé tartottam, Teherán volt a napi cél, ami egy igen jelentős táv, több, mint 600 kilométer, A kis kocsi már érezhetően az utolsókat rúgta, mikor kiértem a városból a hátsó kerék igen hangosan elkezdett kattogni.

Megálltam egy szerelőnél az útszélen, aki konstatálta, hogy a komplett hátsó hidat kellene cserélni, mert itt már minden úgy el van menve, hogy ezen már segíteni nem lehet. Könyörögtem neki, hogy gányoljon rajta valamit, megpróbálkozott vele.

40 perc szenvedés után közölte, hogy ennyit lehetett tenni, nem tud egy méter garanciát sem adni arra, hogy nem hullik szét. Alkatrész meg úgy nincs az országban, itt csak belpiacos autók vannak, és Subaru sosem volt Iránban.

Fizettem volna, de nem engedett. Mondom, de majd egy órát dolgoztál vele…?

Azt mondja, igen, de nem tudtam rendesen megcsinálni, mert nem lehet.

Itt eszembe jutottak a Németországi szerelők, akik akkor is levesznek 60-70 € munkadíjjal, ha meg sem találják a hibát, vagy megtalálják, de nem vállalják a javítást.

És ennek a tetejébe még a koma kért elnézést, hogy nem tudott segíteni, és meghívott reggelizni. Ezt már túlzásnak éreztem, de ragaszkodott hozzá, hogy reggelizzek velük. Benn a műhelyben mindenki adott a kajájából amit hoztak magukkal. Szóhoz sem jutottam.

Már nem kattogott a kerék, így elindultam Teheránba. A terv az volt, hogy a teheráni Türkmén követségen igényelek Türkmén tranzitvízumot, de odáig már nem jutottam el.

Késő este értem Teheránba, mivel sem telefon sem navi, sem térkép nem volt nálam, a táblákon meg minden számomra érthetetlen volt, ezért az alap tájékozódási stratégiámhoz fordultam. Ilyen esetben a reptérre megyek, ha valahol van térkép, internet és angolul beszélő bárki, aki segíthet, akkor ott van.

Nos, első eset volt, hogy ez nem vált be, ugyanis egyik sem volt. Egy reptéren. Kicsit kivoltam, úgy döntöttem megindulok a belvárosba és bárhol ahol egy füves parkot látok felverem a sátrat és megalszom, mert már nem bírtam ébren maradni.

Ahogy kihajtottam a reptér területéről, egy hatsávos úton fékezni szerettem volna besorolás végett, de nem volt fék a pedál beesett a padlóig, de semmi fék. Az volt a szerencsém, hogy nem voltak sokan, ki tudtam sorolni és motorfék + padka kombinációval megállítottam hűséges társamat. Ekkor ki is esett a hátsó kerék. Na, ott egy ép elem nem maradt a kerékcsavarok betörtek, a dob egyik fele a keréken maradt, az agyon a menet szétment, a fékmunkahenger és a fékdob százfelé esett szét. Egyértelműen kuka.

Elindultam segítségért a reptérre. Valami trélert kellett szerezzek, félálomban. A reptéri biztonsági szolgálatnál kerítettek nekem valakit, aki tudott angolul. Egy idősebb ősz hajú bácsi volt, uniformisban, aki ki nem tudom miért, de nagyon megörült nekem, és azonnal felajánlotta a segítségét.

A kocsihoz mentünk, kért egy kartonrabot, amire lefekhet, és fél órán keresztül próbálta összerakni a dolgokat, hiába mondtam, hogy nem is lehet és nem is szükséges. Aztán miután tényleg nem lehetett vele mit kezdeni, trélert hívott. Az autót magához szállíttatta, a lakótelepi parkolóban eláll, amíg kitalálom, mi legyen vele. Miután letettük, ragaszkodott hozzá, hogy keres nekem egy hotelt. A városban keringtünk a kocsijával már egy órája, közben kiderült a légiforgalmi irányítók főnöke, aki épp munkában van… Telefonon adta az utasításokat, melyik gépet hova parkolják, stb. Elég szürreális szituáció volt, de már annyira lent voltam alfában, hogy azt sem tudtam ébren vagyok e még, vagy már álmodom. Nagy nehezen találtunk egy hotelt. Teheránban nincs túl sok és az is nagyon drága. Természetesen annyi pénz nem is volt nálam, hogy egy éjszakát kifizessek, új barátom megtoldotta, azt hitte nem veszem észre.

Másnap elindultam olcsó szállást keresni, mondanom sem kell a booking.com-on és egyéb internetes felületen nem talál az ember semmi infót, de végül kérdezősködések után találtam egy nagyon minimalista motelt nem túl olcsón. Nem volt más választás, kibéreltem egy szobát és útnak indultam utánajárni az Iráni bürokrácia útvesztőjében, hogy mi lesz az autó sorsa ilyenkor.

Először is pénzre volt szükségem. Riált kellett szereznem, de nem volt egyszerű a bankokban nem lehetett váltani, váltók pedig nem voltak minden sarkon. Vagy inkább egyiken sem. Hosszas kérdezősködés után egy ember, aki tudott egyet, felajánlotta, hogy elvisz oda motoron. Kaszkadör lehetett a csávó úgy kente neki forgalommal szemben a dugóban, hogy kb. kétszer lepergett az életem előttem mire odaértünk. Természetesen nem fogadott el semmit a fuvarért.

1 Euro közel 35000 Riál, ami azt eredményezte, hogy valami durva pénzköteget kaptam 200 euróért… A legkisebb papírbankjegy a 100-as kevesebb, mint egy forintot ér. Konkrétan az utcán fújja a szél meg hasonlók, eldobják az emberek. A legnagyobb 100.000 es címletű bankjegy is kevesebb, mint 1000 Forintot ér. Szóval, ha nagybevásárlásra készülsz, akkor egy külön táska kell a pénznek…

Az Irán Autóklub irodájában kedvesen fogadtak és elmagyarázták, hogy hová kell vinnem az autót átadni. A Vámhatóságnak kell átvennie megsemmisítésre, ugyanis itt tilos a magán import, tehát el nem adhatom (nem mintha egy fillért is érne) de el sem ajándékozhatom. Kár, hogy erről a vámhatóságnál semmit sem tudtak, meg a többhektáros komplexumban senki nem beszélt egyetlen szót sem angolul. Egy teljes napom ment el vele, hogy emberek, akiknek fogalmuk nem volt mit akarok ide oda küldözgettek. Volt velem egy helyi koma, a tréleres, aki jött velem és próbált kommunikálni, de miután ö sem tudott angolul szerintem azt sem tudta miért vagyunk itt és mit szeretnénk elérni… Teljes fejetlenség.

Végül valakit meggyőztünk, hogy mi most akkor ezt az autót itt letesszük, és itt marad, ha tetszik, ha nem és írjon valamit róla, hogy ezt itt hagytuk. Szerintem fogalma nem volt róla, hogy mi van, írt egy cetlit, mi meg kimentünk a kamionok közé a vám tranzit zónába leraktuk a kocsit és angolosan távoztunk.

Repjegyet foglaltam haza, szerencsére a PEGASUS igen olcsón jön Teheránba is, így a Teherán- Isztambul-München útvonalat 200 € ból megúsztam szinte ingyen. Pár napom volt a hazaútig, minden cuccomat az öregnek ajándékoztam, akivel időközben nagy haverok lettünk, meghívott a reptéri irodájába ahol bemutatott a kollégáinak. Mindenki úgy örült nekem, mintha valami nagy sztár lennék, sütit, teát hoztak és filmeztem velük. Az Űrodüsszeiát néztük, mert abban nem beszélnek, értettem így is… A hazaút előtt kicsit bejártam Teheránt. A metró olcsó és elég messze elvisz, leginkább azzal utaztam. Mivel túl sok időm nem volt elmélyedni a város szépségében, ezért nem írnék nagy beszámolót róla. Legközelebb több időre jövök Iránba. Merthogy biztos, hogy lesz legközelebb, és akkor részletesebb leírást adhatok, addig is beszéljenek a képek.

Így végződött az út, amely sokkal másabb volt, mint elterveztem, de így is hatalmas és örök élmény marad, de ami a legjobb, hogy elképesztően sokat tanultam és tapasztaltam ahhoz, hogy a következő hasonló utam problémamentes legyen.

A következő bejegyzésben röviden leírom, hogy mire érdemes készülni, ha autóval indulnánk világot látni. Úgy gondolom ebben a témában annyi érdekes és hasznos információt szedtem össze, hogy muszáj megosztanom veletek. Ha ezeknek az infóknak a birtokában lettem volna, tovább jutottam volna, és kényelmesebben. Persze az lehet nem lett volna ekkora kaland, de nem biztos, hogy mindenkinek kedve van kétnaponta autót berhelni, csomó pénzt kidobni felesleges dolgokra, és elveszni átláthatatlan bürokratikus rendszerekben.

Ezúton is köszönöm még egyszer mindenkinek, aki hozzájárult a projekt megvalósulásához.

Attila barátomnak, aki vért izzadt azért, hogy ezt a kis rozsdakupacot még egy útra alkalmassá tegye.

Ádám barátomnak, aki velem tartott az úton és remélhetőleg még sok jövőbeni úton is.

Péter barátomnak, aki az utam főszponzora volt.

A kollégáimnak, akik tartották a frontot a melóhelyen.

Mindenkinek, akit útközben megismertünk és önzetlenül és örömmel segített minden országban.

És persze nektek, akik olvastatok.

Innen folytatjuk hamarosan :)