Ez egy városszéli étterem és rendezvényközpontban volt a záró buli, időben ott voltunk, nem úgy a többiek. Ez persze érthető, hiszen mi levágtuk az utat. Egyébként pedig kiderült pokoli nehéz Útjuk volt a többieknek terep szempontjából, amit mi nem is abszolválhattunk volna a Justyval.
Amíg a többiekre vártunk, mindenki kapott pizzát, sört, bort, és beszélgettünk. Mikor mindenki megérkezett, a szervezőnk tartott egy záróbeszédet, és a legjobban teljesítő csapat, az angolok, megkapták a fődíjat, mi pedig különdíjat nyertünk, amiért a legócskább kocsival teljesítettük az utat. Ezenkívül mindenki kapott egy emlékérmet is, valamint egyéb jóságokat, táska, sapka, ing, stb.
Hajnali 1 körül értünk a szállásra, Ádám bealudt, én blogot írtam. 5 kor indult a gépe, ezért pár óra alvás után felkeltettem, és félálomban kivittem a reptérre. Sikeresen elérte, és hazaért, athéni átszállással közel 15 óra alatt, ami egy 9 órás tranzitvárakozást is magában foglalt.
Visszamentem a motelba és kidőltem, mint egy zsák.
Másnap délre beszéltük meg, hogy találkozunk a csapattagokkal a Vernissage-n, Jereván bazárjánál. Valószínűleg elkerülhettük egymást, így egyedül indultam a piac bejárására. Van egy két antikos és ócskás, de alapvetően ez egy hatalmas művészpiac, amihez foghatót még nem láttam. Elképesztő műalkotások, akár a festményeket, akár a fafaragásokat, akár az ékszereket vagy egyebeket tekintjük. Egy raklap cuccot vásároltam volna, ha lett volna pénzem és helyem is nekik, de mivel semmit nem tudok hazavinni, valószínűleg a kocsit sem, így maradt a fotózás és a nyálcsorgatás.
Eztán egy közeli szervízbe hajtottam, mert a zsírúj gumikat, amiket Isztambulban tetettem fel 11 napja, a belső felén újfent szálig leette az autó. Most ravasz módon, megfordíttattam a gumikat a felniken, aztán helyet is cseréltek a kerekek. Így most még egyszer ennyit elmegy majdnem. 3000 Dram volt a munkadíj, ez kb. 5€.
Estére egy búcsúvacsora volt egy remek étteremben a csapat megmaradt tagjaival, aztán a végső búcsúzkodás és alvás. Véget ért a 2016-os tizedik alkalommal megrendezett Kaukázus Rally. Nagyon jó élmény volt, de lehetett volna akár sokkal jobb is, ha pontosabban tudjuk, mire készüljünk. Tapasztalatszerzésnek is első osztályú volt, a legközelebbi alkalommal bármerre is induljunk, már másként fogjuk tervezni a dolgokat. Nemsokára érkezem egy összefoglaló bejegyzéssel, amelyből pontosan mindenki megtudhat mindent a rallyról, és más rallykról, aki kedvet kapott, hogy kipróbálja.
Most pedig folytassuk a másnappal, ahol sajnos egész más irányt vett a történet, mint az eddigiekben és ez juttatott odáig, hogy végül be kellett fejezzem az utat, de odáig még ma nem megyünk el.
Vasárnap reggel kezdődött a pokoljárásom, ami két nappal később ott csúcsosodott ki, hogy elértem az első mélypontot testileg és lelkileg is. Bár erre azért számítottam mikor útnak indultam, és kíváncsi is voltam mikor jön el az első holtpont.
Szóval kezdődött azzal, hogy egyedül indultam neki az Iráni határnak. Bár jellemzően egyedül utazom, és szeretem is ezt az életformát, 10 napig együtt voltam a legjobb barátommal és más jó fej versenytársakkal, most hirtelen elég üres lett a kocsi. Megszoktam, hogy volt, hogy végigdumáltunk egy 10 órás itat, és úgy elrepült, hogy észre sem vettük, most viszont magam maradtam a gondolataimmal. Ez persze nem baj elég hamar visszazökkenek az eredeti kerékvágásba, alapvetően általában egyedül utazom, ahhoz szoktam.
Első napra egy közel 400 km-t tűztem ki, Jerevántól az iráni határig. Az út kizárólag egyre fel és le vezetett, baromi hosszú és meredek utakon, amit a kocsi természetesen nem bírt. Iszonyatosan rángatott és rendszeresen lefulladt. Délután volt már, és még alig 200 km-t tettem meg. Rettenetes hőség volt és az út a kietlen pusztán vezetett végig. Izzott az aszfalt a kocsi alatt csak úgy csikorgott a gumi. Az emelkedős részeken tízesével álltak a kifulladt autók felforrt hűtővizekkel, rendszeresen csatlakoztam hozzájuk. Egy kamion ki is gyulladt, de poroltóval eloltották talán, vittem egy kanna vizet is. Izzadtam, mint a kutya, ha 6 litert nem ittam meg aznap, akkor semmit.
Estefelé mikor alábbhagyott a rángatás, egy elágazáshoz értem. Az út egyik fele a Tatev Monostorhoz vezetett, amit az itinerünk szerint érdemes volt megnézni. Bár az itinert Ádám hazavitte, így részletekre nem emlékeztem, erre kellett volna ugye az utolsó etapon jönnünk, amit mi módosítottunk. A navi ugyan nem arra mutatta nekem most a határ fele vezető utat, de mint megnéztem, kb. hosszra, ugyanannyi erre is az út, mint amarra. Mondom, mi bajom lehet, legalább látok valami érdekeset ma is. Nos, úgy kezdődött, hogy 1600 méteres magasságba kellett felmásznom a kocsival a következőképpen. Meredek emelkedő, hajtűkanyar, meredek emelkedő, hajtűkanyar, mindezt kb. 40 szer megismételve, jó egy órán át, egyesben kizárólag. A panoráma elképesztő volt, ezért különben megérte, legalábbis az odaút. Mire felértem már sötétedett. A monostor, főleg így sötétben igen félelmetes látványt nyújt. A felhők közt egy szakadék peremén, egy hatalmas komor kőépületrendszer. A 4. Században kezdték építeni, azóta többször kellett renoválni, vagy újjáépíteni. Legutóbb egy 1931 es földrengés során komolyan megrongálódott, a felújítása a mai napig tart, de az egykor több mint 1000 szerzetesnek szállást adó monostorban ma már csak páran élnek, és egy két turista látogatja nappal. Egy kábeles felvonó is jön ide fel egyébként, amely a világ leghosszabb két pont közti felfonója az 5,7 kilométeres távolságával.
Amikor beléptem a templom ajtaján már senki nem volt közel s távol, csak két szerzetes olvasott fel kántálva. Csendben beosontam, de bent nem tudtam fényképet készíteni. Nem is akartam igazából akkor, ott a látvány is elég volt. Vaksötét volt bent csak két fáklya égett, ezeknek a fényénél olvasott a két férfi. A falak sötétszürkék voltak és semmilyen dísz vagy bármi színes dolog nem volt bent, csak a sötét kopasz falak. Abszolút félelmetes hely így éjszaka, a hideg is kirázott tőle. Gyorsan távoztam. A lefelé vezető úton jött viszont csak az igazi para. Az út kb. 25 kilométer volt lefelé, tökéletes sötétségben, a hegyekben egy erdőkön keresztülvezető borzalmas állapotú köves, poros földúton. Kb. 10 km/h -val lehetett max haladni kettesben, az sem segített, hogy a kis kocsim elrozsdásodott foncsora annyi fényt vetett az útra még reflektorral is, hogy kb. 5 métert láttam halványan magam előtt. Párszor rám hozta a frászt egy-egy semmiből előkerült dühös kutya, aki nekirontott a kocsinak, valamint egy százéves öregasszony, aki a semmi közepén ült egy bottal a kezében egy kis ház mellett az út szélén. Csak hirtelen oldalra néztem nem is tudom miért és ott ült és nézett, hát kicsit ráparáztam. Mint egy boszorkány, pont a sötét erdő közepén... Feltekertem az ablakot inkább, mintha az segítene. Mire leértem vagy hatszor levert a víz, kapott a kocsi megint rendesen, néhol olyan vízmosás volt az út közepén, ha belemegyek oldalára borul a kocsi.
Szóval leértem, kivoltam, ez a nap kikészített rendesen, de mondom most már ha törik, ha szakad elmegyek a határig. Le is vezettem, hajnali 2 re értem oda, megaludtam.
Reggel eszembe jutott két dolog, az egyik, hogy lehet, hogy az üzemanyagszűrő a ludas, azért rángat a kocsi, mert nem tud eleget szippantani. Van nálam szerencsére tartalék. Még a határátlépés előtt meg kell csinálni, ugyanis van még pár Dram nálam, valamint a másik dolog, hogy van nálam egy üveg pálinka, egy sör és egy bor, amiket Iránba nem lehet bevinni. Mondom, nagyon ügyes vagyok, pár nappal ezelőtt Ádámmal meg a többiekkel megihattuk volna, most meg adhatom oda valakinek.
Az első autószerelő elvállalta volna a piáért, de egyszerűen nem találta meg a szűrőt. Egy óra szerencsétlenkedés után átmentem másikhoz. Ez hamarabb megtalálta, és ki is cserélte. Hát, ha láttatok már eltömődött szűrőt, ebben minden volt. Olyan vastag rozsdás salakos levet csorgattam ki belőle, hogy csoda, hogy még beindult vele a kocsi. Ezen aztán nem sok minden tudott átrántani, akárhogy erőlködött szegény. Remélem ez volt a gond, a koma 3000 Dramot kért (5€) plusz megkapta a sört meg a bort. A pálinkát egy helyi öregnek adtam.
Elindultam a határra, de még előtte egy kisboltban vettem két üveg vizet a maradék pénzemen.
A határra kivittem egy stoppos öregembert, majd megkezdődött az eddigi legrosszabb napom.
Pedig a tegnapi után nem gondoltátok volna mi? Akit nem érdekelnek határátkelés bonyodalmai, ugorja át ezt a bekezdést, de leírom tömören, hogy érzékeljétek ezt a tortúrát.
Nos, a határ örmény oldalán egy ellenőrzőpont. Belenéznek a kocsiba és minden papírba. Rendben minden, sorompó nyit. Egy nagy épület előtt le kell raknom a kocsit, be kell menni. Azt hittem, csak valamiért be kell ugrani egy pillanatra és a parkolóban katonák voltak, így nem vagyok benne biztos, hogy bezártam a kocsit. Bent egy bank ablakhoz irányítanak. Ott azt mondják, rossz helyen vagyok, menjek az 5. ablakhoz. Papírokat elkérik, 3 oldal örmény szöveget kiállítanak, két helyen aláírom, következő ablak. Itt újabb papírt állítanak, ki hozzátűzik, menjek a bankhoz. Banknál fizetni kell, 2000 valamint 5000 Dramot, mivel már elköltöttem a Dramomat, mondván kilépésnél mire kellene fizetni, Eurót kellett váltanom. Kifizettem, vissza az 5. ablak. Leellenőrizték, hogy kifizettem, papírok el, újabb papírokat kapok. Ezeket egy újabb ablaknál lepecsételik. Mehetek ki a kocsihoz. Kocsival mennék ki, újabb ellenőrzés. Kocsiba belenéznek, semmi extra, sorompó nyit. Kinn vagyok. Mindezt úgy, hogy az Örmény határon a 40 ott dolgozóból senki sem tud egy szót sem angolul.
Most jön az Iráni oldal.
Ellenőrzőpont, stop tábla. Várok, nem jön senki, továbbmegyek. Következő ellenőrző pontról visszaküldenek, hogy miért jöttem el az előzőről ellenőrzés nélkül. Visszamegyek, ott is leteremtenek. Fordítanék valamit a Google translatorral, konstatálom, hogy a telefonom nincs meg. Az indulás előtt vettem egy új HTC-t, benne volt mindenem, az összes kapcsolatom, képek, videók, a navi a letöltött térképekkel, offline fordítóval stb. Víz levert megint, örmény határra vissza, senki nem tud egy szót sem angolul, nem értik mi bajom, arra sem emlékeznek, hogy most jöttem át. Azt hiszik, Iránból jövök gyalog. Útlevelet kérnek. Véletlen idegességemben a másikat adom oda, mivel kettő van. Nem értik, mondom elnézést az a jó, és odaadom, amelyiket először kellett volna. Na, akkor azt már végképp nem értik miért van nálam két érvényes útlevél, mindkettőt elveszik, bekísérnek. Kocsim közben az iráni ellenőrzőponton dekkol. Nagy nehezen elengednek, hogy végigjárjam a helységeket, hol lehet a telefonom, de szerintem nem értik miért, egy katona követ. Nem találom, lemondok róla, útlevelet kérném vissza. Hosszas telefonálgatás, főnök odahívása, miegyéb, visszaadják, visszamegyek az iráni határra. Ezt már végképp nem értik, mindegy.
Iráni oldalon nem értik miért nincs örmény pecsét az útlevélben, ugyanis Örményországig használtam az egyiket, Irántól a másikat. Kezdődik ugyanaz a menet. Másodútlevelet megmutat, nem hiszi el, mindkettőt elveszi, katonák jönnek, főnök jön, telefonálgat, számítógépben néz, majd továbbenged. Kocsiellenőrzés, megesketnek, hogy nincs nálam fegyver és alkohol. Következő pont.
Kocsi papírok ellenőrzés, részletes interjú, honnan jövök, hová megyek, miért, apám neve, foglalkozásom, házas vagyok-e, stb. Sorompó nyit, továbbmegyek. Következő ponton csak intenek, hogy menjek tovább, mire az előző pontról kiabálnak, hogy nem oda kellett volna mennem menjek vissza. Ekkor beküldenek egy nagy épületbe, útlevél ellenőrzés. Csávónak újra elmondom ugyanazt az interjút, mint az előbb, továbbirányít pecsételésre egy rendőrhöz. Itt eddig nem volt senki, de pont mire odamennék egy busznyi ember áll be elém. 20 perc sorállás, pecsét megkap, ki. Vissza a kocsihoz az előző helyre ahonnan továbbküldtek. Ülnék be, mennék el, gondolván, hogy átjutottam. Rám szólnak, hová mész álljál már meg!
Bemegyek hozzájuk, Carnetet kérik, előszedem. Ne siessél annyira igyál egy teát, mondom jó. Kikérdeznek, elmondom a fél életem, jókedvűek, ráérnek,haverkodnak.
Továbbküldenek egy irodába, ahol a Carnetet kitöltik. Remek. Odamegyek, beadom a Carnetet, csodálkoznak, hogy csak 400€- t ér az autó. Odahívnak mindenkit, tanakodnak, továbbadják, azok is tanakodnak, közben teáznak. Végül kimennek a parkolóba megnézni a kocsit, és konstatálják, hogy ez nem csalás, tényleg ennyit ér. Carnet kitölt, visszaad, mehetek. Utolsó sorompó, fogalmam nincs minek, huszadik útlevél ellenőrzés, sorompó nyit, mehetek.
Iránban vagyok, hurrá potom 3 óra tortúra, úgy hogy a pecsételést leszámítva egy lélek nem volt előttem.
Innen már csak egy laza 200 kilométer navi nélkül Iránban, az első városig, Tabrizig, de erről már a hamarosan megjelenő következő részben. Ha tetszett, és kíváncsi vagy a folytatásra, kövess Facebookon, további képekért pedig lesd meg a galériát.
Write a comment