A körülményes, drága, de relatív gyors határátlépés után örmény földön folytattuk utunkat. Kicsit aggódtam, hogy magyarok vagyunk, akik jó kapcsolatokat ápolnak mind a törökökkel, mind az azeriekkel, akik gyűlölt ellenségek itt, valamint a kocsinkon is Istanbul – Yerevan matrica tetszeleg, és bár ez csak egy túraútvonal, de nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog, ha egy lapon említjük őket. Törökországan egyébként barátságosan meg is próbáltak lebeszélni az útról, mondván menjünk inkább Azerbajdzsánba az sokkal jobb és szebb.
Alig, hogy ezeket végiggondoltam, már meg is fordult utánunk egy szemből jövő rendőr. 19000 Dramra bírságolt gyorshajtásért, bár nem vagyok biztos benne, hogy jogosan. Az autót látva elhitte a könyörgésemet, hogy csóró vagyok, nem tudok ennyit adni és nagyvonalúan levitte 15000 re. Majd széles mosollyal kezet nyújtott, és jó utat kívánt. Mint később kiderült nem mi voltunk az egyetlenek a csapatból, akiket levettek. Viszont a kellemetlen tapasztalatok sora itt nagyjából véget is ért, azt leszámítva, hogy feltehetően ellopták a telefonomat, még a déli határon, de erről majd később.
A Sevan tó északi részéhez hajtottunk, itt kellett megtalálni a táborhelyet ahol vadkempingezni fogunk este. Na, ebből nem sok lett, mire mindenki megtalálta a helyet késő este lett és mindenki úgy döntött, hogy hotelba mennek. Na, most mi persze nem, úgyhogy egyedül vadkempingeztünk. Ádámmal egy elhagyatott partszakaszra mentünk, ahol vaksötétben sátrat állítottunk, tábortüzet raktunk, megkajáltunk, leeresztettünk egy két hideg sört, majd nyugovóra tértünk. Én a sátorban, Ádám a kocsiban, de később mikor már a fagyhalál szélén volt, bejött ő is a sátorba ahol 2 fokkal melegebb volt.
Hideg éjszaka volt, de túléltük. Reggel ennek örömére egy úszással indítottam a napot a jéghideg tóban, majd flakonból tóvízzel lezuhanyoztam és mentünk tovább a következő állomásunkra, mely már „de jura” nem Örményország területén van, hanem Azerbajdzsánén, „de facto” viszont már csak örmények lakják, és örmény ellenőrzés alatt áll. A Hegyi Karabahi Köztársaság a Google Maps szerint nem is létezik, ugyanis egyébként, Oroszországon és Örményországon kívül csak pár hasonlóan kevéssé elismert és bizonytalan státuszú miniállam ismeri el. A teljes történetét egyébként itt olvashatjátok.
A Sevan tó partján végigkocsikázva Vardenisen keresztül értük el a határt. Itt gyakorlatilag egy darab katona volt, aki megnézte az útlevelünket, és felhívta a figyelmünket, hogy Stepanakert városába érve regisztrálnunk kell, ekkor elvileg kapunk egy karabahi vízumot.
Egy relatíve rövid 190 km-es táv volt a napra kijelölve, ugyanis azzal számolt a szervezőség, hogy szinte végig pusztulat utakon kell haladnunk, ezzel szemben szerencsére pont most készült az új út, aminek egy része már le volt terítve friss ragacsos aszfalttal, a másik része pedig felszórva és lehengerelve rettenetesen porzó, de sima fehér kővel. Az úton elképesztő mennyiségű por lepte be a kocsit és minket kívül, belül. Minket csak kívül, mert egy pólót kötöttem az arcom elé, amibe annyi kosz gyűlt, hogy a mai napig nem sikerült kimosni.
A karabahi táj egyébként elképesztően szép, mindenképp megéri eljönni erre, ha Örményországban jár az ember. Nagyon ritkán lakott, tele teljesen, vagy félig kihalt szellemvárosokkal, út szélén felejtett pusztuló tankokkal és tankhüvelyekkel és persze tehenekkel.
Vankba érve Ádám meghívott hotelba, nem ellenkeztem. Nem emlékszem már mennyibe került neki, de nem volt drága. Ha valaki Karabahban jár, ajánlom a Sea Stone hotelt, nagyon jó ár/érték arányban.
Amit szintén ajánlok egy orosz szótár és/vagy minimális orosz tudás, mert itt tényleg senki egy szót nem beszél angolul. Sem a határon, sem a hotelekben, sem a taxisok. Törökországban szinte mindenki tudott valamennyire, még Grúziában is makogtak valamennyit angolul, de itt tényleg nulla. Úgyhogy maradt a Google fordító a legegyszerűbb szavakhoz is.
Másnap Ádámnak felvetettem, mi lenne, ha módosított útvonalon mennénk, a két napos Vank – Kapan – Jereván utat lerövidítenénk, és egyből Jerevánba mennénk. Így marad egy napunk együtt várost nézni Jerevánban, ő biztos eléri a repülőt, én pedig amúgy is megyek utána Kapanba mert megyek Irán felé. Természetesen tetszett neki az ötlet, így ebben maradtunk. Mivel eredetileg délnek haladva kellett volna Stepanakertbe mennünk és regisztrálnunk, amit így, hogy északnak mentünk, nem tettünk meg, kicsit paráztunk, mi lesz azon a komoly határon, kienged-e a katona. Na de van még nálunk egy üveg vegyes talán az megenyhíti majd, gondoltam de mint kiderült a félelmünk alaptalan volt, az egy darab katona vagy pont wc-n volt, vagy nem tudom de senki nem volt a stop táblánál, így lazán átslisszoltunk és nem lőtt utánunk senki.
Vardenisnél most a Sevan tó déli partja felé vettük az irányt, és útközben strandoltunk egyet a sajnos békanyálas, szemetes tóban.
Laza utunk volt, estére Jerevánba értünk.
Aki hitelkártyával szeretne tankolni az itt felejtse el. Grúziáig oké volt mindenhol szinte, de itt csak kis házi kutak vannak, ahol ezeréves kiszuperált német gépekkel csapolnak mindenféle kiszámíthatatlan minőségű üzemanyagokat egyébként elég olcsón (0,80 € vagy 240 Ft). Motorolajat pedig minden sarkon kólásüvegekben lehet kapni útszéli árusoktól. Gondolom szükség is van rá bőven, a 40 éves Uralok, meg Kamazok nyelik, mint kacsa a nokedlit. Szóval egyedül a fővárosban, ott is egy helyen sikerült kártyával tankolni, de miközben a koma próbálta megfejteni, hogy működik a terminál, amit valószínűleg még sosem használt, a tank megtelt, a remek töltőpisztoly nem állt le, hanem sugárban ömlött a benya a szélrózsa minden irányába, többek közt ránk és a kocsiba is. A forgalom egyébként hasonlóan agresszív és kaotikus mind Grúziában, de elég sok a rendőr akik itt valamennyire betartatják a szabályokat ez némiképp visszafogja a bulit.
Reggel elindultunk várost nézni, a többiek csak este érkeznek a díjátadó záróbulira. Nem nagy főváros Jereván, egymillióan lakják, ez az egész ország egyharmada, nagyon kicsi a fővároson kívül a népsűrűség. Látnivalók mondjuk akadnak, Remek absztrakt szobrok vannak, nagyon kreatívak, lószobor patkókból, oroszlán autógumiból, stb. A legtöbb a Cascade lépcsősornál található ami egyébként talán a legszebb látványosság a városban, mindenképp megéri ellátogatni ide, mi is itt kezdtünk. Metróval jöttünk ide, egyébként mily meglepő itt is ugyanazok a szovjet metrókocsik vannak, de igényesebb állapotban.
A lépcsősoron felsétálva a Győzelem park előtt találjuk magunkat. Nevével ellentétben sajnos ez egy elképesztően lehangolóan gondozatlan park; szétment járdák, vállig érő gaz, pár bazári árus, és egy büdös, koszos tó. Akár Chernobilban is lehetne.
Egyetlen szép pontja, amiért viszont mindenképp el kell jönni ide is, az Örményország Anyácska szobor, mely talapzatában egy múzeum található. A múzeum nem lenne rossz amúgy, de egy nagyon életunt idős nő kísér végig mintegy végiglökdösve a termeken, egy szót sem tud angolul és kapcsolgatja le fel a lámpákat, ha valahol hosszabban elidőzöl, húzza a száját, a végén pedig felszólít szuvenír vásárlásra, amit természetesen kihagytunk.
A szobrot felújított harci járművek veszik körül, amikre akár bár nem szabad, de fel is lehet mászni. Van pár tank, aknavető, légvédelmi teherautó és egy harci repülő. A kilátás innen egészen pazar a városra, de ami Tbiliszire is igaz volt sajnos a város nem túl látványos fentről sem.
Iránytaxival próbáltunk visszamenni, ez egy Gaz, vagy Transit kisbusz, általában több millió kilométerrel az órájában. Egy 70 körüli kisöreg mellé ültünk fel, aki legalább olyan leharcoltan nézett ki mint a busza, amiben a rádió pl egy faággal volt kiékelve, és be volt pókhálósódva a szélvédő. Két sarok után rájött, hogy mégsem arra megy, amerre nekünk jó lenne, leszálltunk. A fizetés egyébként úgy történik, hogy az ember leszálláskor becsületkassza jelleggel pár centet odadob a műszerfalra. Legalábbis ezt láttuk.
Taxit fogtunk ,mert úgy hallottuk, az is híresen olcsó itt. Egy Volgával utaztunk át a városon, átszámítva mindössze 4 Euróért.
Kocsiba ültünk ezután és elindultunk a záróbulira.
A következő részben záróakkordjáhot érkezik a Caucasian Challenge 2016., tudósítok a díjátadóról, és továbbindulok Iránba, immáron egyedül. Ha kíváncsi vagy a részletekre, kövesd figyelemmel a Facebook oldalamat, a további képekért pedig kattints a Galériára !
Write a comment