Reggel, korai indulás után belőttük Tbilisit, a fővárost úti célnak. Odafele Ádám vezetett, kisebb rángatásokon kívül semmi különös nem volt az odaúton. Tűző napon daráltuk a kilométereket. Félúton kitérőt tettünk Goriba, Sztálin szülővárosába, ahová a mai napig élő Sztálin- kultusz sok turistát vonz, főleg az egykori Szovjetunió országaiból.
Sztálin szülőháza, egy nagyon apró kis parasztház, melyet eredeti állapotban megtartottak, valamint egy múzeumot építettek köré, hatalmas kerttel, ahol megtalálható Sztálin privát páncélvagonja is, amelyre egyébként külön jegyet kell váltani a kasszánál, ha fel akar menni az ember. Ezt kicsit lehúzásnak tartom, mivel egyébként ellenőrizetlenül tódultak fel rá az emberek. Ezzel együtt sem drága a két jegy. A souvenir shopban pedig komoly Sztálin szobrokat, és egyéb dísztárgyakat lehet kapni, ez már nem annyira olcsó, de a szemben lévő Sztálin Szupermarketben 😄 nagyjából ugyanazokat meg lehet kapni féláron.
Gori városában állt egyébként a főtéren egészen 2008 -ig a világ egyetlen megmaradt köztéri Sztálin szobra amely több mint 6 méter magas volt. Amikor kitört a grúz-orosz háború, mennie kellett, és az eredetileg Sztálin tér néven futó főteret is átnevezték, de a múzeum megmaradt. Az épület termein végighaladva főként képeken és néhány maketten keresztül követhetjük végig Joszif bá életének fontosabb momentumait, és bár a múzeum inkább pozitív színben tünteti fel, helyenként már-már hősként, a grúzok azért nem feltétlen így viszonyulnak hozzá. Goriban nekem úgy tűnt többen magasztalják, mint gyűlölik, és büszkék rá, hogy városuk szülötte volt, de azért láttunk a lépcsőfordulóban lévő márványszobornak „fuck”--ot mutatva fényképezkedő helyieket.
Tbiliszibe beérve egy olcsó hostelt kerestünk Ádámmal, a legolcsóbb mindössze 7€ volt egy éjszakára, egyébként inkább hasonlított valami műhelyre mint motelre, de megtette, ágy legyen, más nem érdekes.
Odafele megálltunk még egy kisebb helyi zsibvásárban, ahol elképesztő szovjet ereklyéket lehetett volna beszerezni, ha lett volna pénzünk és helyünk ilyesmiknek. A klasszikus régi fém Volgák, Moszkvicsok, Kamazok ugyanazok voltak amiket kisgyerekkoromban láttam utoljára. Egy kamu napszemüveget és egy derékszíjat beszereztem fillérekért, mert azok tönkrementek útközben.
Este a Caucasian Challenge főszervezője meghívott mindenkit egy elegáns étterembe kajálni, a rally 10 éves évfordulója alkalmából. nagyon jókat és nagyon sokat ettünk. A csapat egyik fele ezután egy tóhoz ment bulizni, velük tartottunk, de mivel egy elég színvonaltalan elvont goaparty volt, hamarosan kereket oldottunk.
Éjszaka volt és vagy 20 km-re voltunk a szállástól, ezért taxival kényszerültünk menni. Egy Subaru Imprezát választottunk.
Azt tudni kell, hogy a grúz taxisok úgy vezetnek, mint a taxi c. filmben. Viccen kívül és túlzás nélkül. A fiatalok tuningautóval meg hatványozottan. Belvárosban volt, hogy elértük a 120-at, két piroson mentünk át, igazoltató rendőr mellett dupla záróvonalon előztünk, és így tovább. Közben bömbölt a grúz „kisgrófó” a kocsiban, majd mikor tetszésemet fejeztem ki neki, felhangosította amennyire lehetett és énekelt hozzá. Maradandó élménnyel gazdagodva szálltunk ki, fillérekből megúsztuk, olcsóbb, itt a taxi, mint otthon a BKV.
Taxitársaságok egyébként nincsenek véleményem szerint ezt itt mindenki full feketén csinálja. Aki megveszi a pár fillérért bárhol kapható taxis háromszöget a tetőre azt már le is lehet inteni. Taxiórát, számlát, vagy angolul egy szót is értő sofőrt ne is keressünk sehol, cserébe viszont rendkívül vicces formákkal ismerkedhetünk, olcsón utazhatunk és a szétrohadt 35 éves Volgától a platós tranziton át a tuning Imprezáig bármit választhatunk.
Másnap volt egy pihenőnapja a rally résztvevőinek, ezért kialudtuk magunkat, majd nekivágtunk Tbiliszinek tömegközlekedéssel. A metró és a busz is fillérekbe kerül, átszámítva kb. 180 Ft -ra jön ki egy óra utazás akárhány átszállással. Útközben egy autóalkatrész piacra tévedtünk ahol elképesztő mennyiségű szétbontott autó hevert a fáradt olajjal mélyen átitatott placcon. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a rengeteg felszabdalt Mercedes és BMW lehet, hogy hiányzik valakinek Nyugat Európában, de ne legyen igazam.
Első célunk egy szovjet autómúzeum volt, amit mindenképp érdemes megnézni annak, aki mint én, csípi az öreg ruszki vasakat. Bár a hely kiábrándítóan kicsi és egy teljesen megtalálhatatlan helyen van egy elhagyatott ipartelepen, nem bántuk meg. Aminek külön örültem, hogy a mindössze 106 példányban készített elnöki ZIL egyik példányát is megtekinthettem élő valójában. A közel 6 tonna önsúlyú limuzin 40 litert fogyasztott százon.
Ezután szintén a jó öreg Metrovagonmas szerelvénnyel utaztunk a belvárosba, majd egy Budavári Siklóhoz hasonló szerkezettel csúsztunk fel a 800 méterrel a város felett elhelyezkedő Mtatsminda parkba, ahonnan elképesztő panoráma nyílt a hegyekkel körbevett városra. Kár, hogy a város maga nem volt olyan látványos. Egy vidámpark van odefenn, rozzant, öreg gépekkel, de sétálgatni kiváló hely. Egy hullámvasútra azért felültem, de olyannyira nem volt igény rá, hogy negyed órát kellett várnom mire 4 fő összegyűlt, amivel el lehetett indítani a gépet. A szerkezetek nem túl bizalomgerjesztőek egyébként, ráznak, csikorognak, csattognak, bár tény és való, hogy hozzáad az adrenalinhoz ha nem vagy biztos benne, hogy túléled de azért egy felújítás nem lenne hülyeség lassan.
Magyarországot elhagyva egyébként itt találkoztunk teljesen véletlen először magyar turistákkal, három világjáró csajjal. Hát igen, ez nem a nyugat, pedig legalább olyan érdekes.
Másnap korán keltünk és útnak indultunk Örményország felé. Sajnos alig fél órával az indulás után ki is kellett álljunk egy szervizbe, mert a kocsi megint csak rángatott, de most már vállalhatatlanul. 3 órát legalább ott voltunk, új menetet vágtak a gyertyának és új gyertyát tettek be de pár órával később kiderült nem ez volt a gond, mert újfent elkezdett rángatni, de már nem olyan veszélyesen, tovább tudtunk menni.
Az örmény határon a beharangozott hosszú várakozást ugyan megúsztuk, a kilépés pár perc volt, a belépés is gyorsan ment az Örmény oldalon, szerencsére nagyon kevesen voltak. Elég érdekes bürokratikus folyamatokon kellett végigmennünk egy lepusztult helységben. Először egy „bank” ablakhoz mentünk, mert azt mondták, ott kell befizetni valamit. Onnan egy hosszú asztalhoz irányítottak, ahol két csávó és egy nő ült. Az első csávó kitöltött pár papírt, aláíratta velünk (3 oldal grúz nyelven, köszi...), majd vissza a bankhoz, befizetni 19500 örmény Dramot, (50€) majd egy újabb papírral a nőhöz. Ő leellenőrizte az előzőt, kitöltött megint valamit megint aláírtuk és fizettünk 2000 Dramot, és újabb papírokat kaptunk. Ezekkel a másik csávóhoz, aki kb. 8 -féle pecsétből nyomott minden oldalra, aztán ki. A határon a papírok felét elvették és egy irodába irányítottak, ahol biztosítást kellett fizetni, a legolcsóbb kategóriába estünk, 8000 Dram maradt ott.
Az eddigi legdrágább határátlépésünk volt és akkor még a következő sarkon egy rendőr is levett, de erről majd a következő, örményországi epizódban, hamarosan.
Addig is kövess Facebookon, hogy első kézből értesülj az új posztokról, további nagy felbontású képekért pedig tekintsd meg a galériát.
Write a comment