A rajt előtti napon, miután felkeltem, megírtam az isztambuli bejegyzést, majd elindultam Ádámért a Sabiha Gökcen Reptérre, amely 50 kilométerre volt a belvárosi szállásomtól. Isztambulnak egyébként két reptere is van, egymástól kb. 100 kilométerre, csak hogy érzékeltessem a város nagyságát.
Az izgalmak itt kezdődtek, méghozzá nem jó értelemben. A reptér felé félúton, a kocsi már vállalhatatlanul csattogott és imbolygott. A leállósávban alánéztem és azonnal sokkot kaptam. A hátsó kerekek teljesen el voltak nyírva, a futófelület levált, az oldala kirepedt, fémszálak lógtak mindenfele. Tudtam, hogy szar a futómű, de hogy ennyire? A reptérig 30 km/h -al mentem, majd ott az egyik kereket lecseréltem.
Ádám megérkezett, szerencsére 40 perc késéssel, így legalább nem kellett várnia. A feladat adott volt,
kb. egy óránk volt zárásig találni egy szerelőműhelyt, ahol elvállalják Bubukát.
Imádkoztam, hogy alkatrész ne kelljen a javításhoz, mert akkor lehetetlen lesz ma megcsinálni.
Városnézés érzelemszerűen ugrott, egy félig leeresztett pótkerékkel és egy kirepedt másikkal döcögtünk a városban szerviz után kutatva. Két műhelyt találtunk de véletlen a mechanikás helyett az
elektronikásba mentünk be. A srácok, bár szinte semmit sem tudtak angolul, nagyon kedvesek voltak. Szó szerint activityztünk, ugyanis mutogatás, rajzolás és magyarázás is volt benne. Miután öten
nézegették a kereket és ingatták tanácstalanul a fejüket, láttuk, hogy még akna vagy emelő sincs, ez elektronikás műhely. Menni akartunk már teljesen reménytelen volt a küldetés, de a srácok nem
engedtek. Ragaszkodtak hozzá, hogy segítsenek rajtunk. Az egyik srác eljött velem, és műhelyről műhelyre járva próbálta rábeszélni a szerelőket, hogy vállalják el soron kívül, mert vészhelyzet
áll fenn. Körülbelül az ötödik helyen vállalták be csodával határos módon.
Fél óra Google Translator-os beszélgetés után sikerült elmondani mi a gond. A koma levette a kereket és 20 kilós kalapáccsal rávágott párat a kerékagyra. A sráccal addig elmentünk kajálni
egy ismerőséhez aki remek kebabot kanyarított pár perc alatt nekünk. Nem engedtek fizetni, bármennyire erősködtem. A kocsi végül elkészült, kapott két új gumit is. Ádám ezalatt az első műhelyben
maradt, őt is meghívták teára, pizzára stb. Új barátaink búcsúzáskor nem voltak hajlandóak elfogadni egy fillért sem az egész estés mókáért.
Éjszaka értünk a szállásra, majd még egy kisebb sétát tettünk a kikötő felé. A Galata-híd aljában vizipipáztunk egyet, aztán nyugovóra tértünk.
Reggel a Boszporusz túloldalán lévő hotel elől indultunk, itt volt az eligazítás. Egy kedves hotelvendég honfitársunknak hála egy ingyen reggelit is elfogyasztottunk kis csalással a hotelben.
Sajnos rajtunk kívül más nem jött ócska kocsival, pedig arra számítottam, jó móka lesz egymás kocsiját húzogatni javítgatni, ezzel szemben rajtunk kívül csak komoly terepjárók vannak. Ami szintén akkor derült ki, hogy a terepjáróknak kijelölt nehéz útvonalakon csak mi nem fogunk tudni végigmenni a hasmagasság miatt. Nos sebaj biztos, hogy így is nagy élmény lesz.
Az első etap egy unalmas autópályás 750 km volt. Különösebb fennakadások nélkül egyhuzamban lenyomtuk. Még sötétedés előtt a Sinop-beach-i kempingbe értünk. Gyors úszás a tengerben, vacsi, sátorállítás, alvás.
A rally második napja egy még hosszabb táv, gyorsforgalmi utakon. Korán indultunk, mert a városban tranzit matricát kellett vennem. Ez feljogosít Törökország összes autópályájának és hídjának használatára, amelyek egyébként elég drágák és komplikált a fizetési rendszer. Nehezen értettük meg magunkat postán, ahol annak ellenére, hogy Sinop üdülőváros, senki nem tud egy szót sem angolul. Hasraütés szerűen 55 Lírát kasszíroztak.
Daráltuk a kilométereket a Fekete tenger partján végig haladva. Késő délután az autó ismét elkezdett fulladni.
Műhelyt kellett megint csak keresni. Rövid keresgélés után egy útszéli gányoldában egy koma behúzott egy újabb gyertyát.
20 Líra oda és az eső is elkezdett emberesen szakadni. Az új gumikkal már ugyan nem csúszkáltunk, de a kocsi beázott valahonnan alulról, egy komplett tó alakult ki a lábtérben...
Késő este értünk a Grúz határra, reménykedtünk, hogy nem kell sokat várni, ugyanis elég fáradtak voltunk és a túloldalon is várt még ránk egy óra vezetés Batumi-ig.
Most jön a nap megkoronázása, kapaszkodjatok, 3,2 kilométer sor állt a határig, ahol elég lassan engedték át az embereket. Kiakadtam, azon gondolkoztam talán meg kellene kenni valakit az átjutás meggyorsításához, de végül Ádámra hallgattam és kivártunk.
Ádám aludt, én addig megnéztem az Elfújta a szél-t (igen az egy 4 órás film.) Közben lépésben tologattam az autót.
Összességében 6 órát vártunk a határon, mocsokban, szarszagban (6 órás várkozásokhoz nincs wc....) Előttünk ócska buszokat gányoltak, amikor sikerült életet lehelni beléjük, akkor pörgetni kellett a motort, hogy ne álljon le megint, minek köszönhetően jelentős mennyiségű dízelkormot volt alkalmam betüdőzni. Kisebb tömegbunyó is eszkalálódott mögöttünk. Agresszív, részeges emberek nem ritkák a volánnál Grúziában, ilyeneket nem jó poén hat órán át várakoztatni.
Az ellenőrzésen minden rendben volt, hajnalban értünk Batumi-ba, ahol a kocsiban aludtunk.
A folytatásban végigautózunk Grúzia mesébe illő tájain. Régi szovjet verdák és panelvárosok, tehenek, birkák, sertések és sok-sok részeg sofőr közt több ezer méteres hegyeket mászunk meg a kis Justyval, aki újfent rendetlenkedik egy kicsit.
Ha kíváncsi vagy, hamarosan jelentkezem a részletekkel.
Hogy ne maradj le, kövess a Facebookon is, további képekért pedig katt a Galériára.
Write a comment